Vertriebsbüro in Frankreich

Több mint 20 éve a Larzac lábánál élünk.
2010 óta a „direktemang” nevű irodánk is ott található.

„A LARZAC” a hetvenes években egy mítosz volt, amely egy olyan vidékhez kapcsolódott, amely elszigeteltségében és vad jellegében leginkább a Schwäbische Alb-hoz hasonlítható. Mivel azonban a Larzac-on nem svábok élnek, hanem a forradalom által fenyegetett franciák, története sem hasonlítható egy sváb csínytevéshez; sokkal inkább 1999-ben vált komoly valósággá, amikor Millau-ban szétszedték a McDonald’s éttermet.

A Larzac, közel 800 méteres tengerszint feletti magasságával, Franciaország délnyugati részén található számos fennsík egyike, körülbelül 3 órányi autóútra Barcelonától. Itt kezdődik a spanyol „R” gördülő kiejtése. Májusban lélegzetelállítóan gyönyörű orchideák borítják az út szélét és a köves legelőket, innen származik a világhírű Roquefort-sajt.
A nyár közepén sem ritkák a ködös novemberi napok, ahogy a ragyogóan kék ég egy makacs februárban sem. Másodpercek alatt kialakuló esőfalak elűzhetik a napok óta tartó nyári kánikulát. Gyorsabban, mint gondolnánk, a szitáló eső hóvá válik, és hopp-hopp, még az iroda előtti juhok is elcsúsznak a jégen.

Az itteni emberek sajátosak: zárkózottak, büszkék és szorgalmasak. A tehetséges gyerekek régen a rodezi papneveldébe mentek, a többiek pedig – mint mindig – a családi hagyományt követték: legyenek akár pásztorok, mezőgazdasági munkások, a roqueforti pincékben dolgozók, vagy ha úgy adódik, semmirekellők a „Grande Café”-ban vagy a „Chez Albain”-ban.

Ma már minden kicsit másnak tűnik. Talán találni lehet állást a millaui viadukton, az idegenforgalmi ágazatban, vagy „mégis valamit” Roquefortban.
Csak egy dolog marad változatlan: végül mindenki örül, ha a gyermekek és unokák munkát találnak a távoli Párizsban, és így véget ér a szegény Aveyron megyében folytatott nehéz élet (legalábbis a saját család számára). Érdekes mellékmegjegyzés, hogy a párizsi bisztrók nagy része az Aveyronból származó „kivándorlók” kezében van. A helyi regionális konyha kiváló hírnévnek örvend, hiszen a nagyrészt érintetlen táj olyan létfenntartó termékeket ad, amelyek mára már luxussá váltak: csiperkegomba, gesztenye, juhsajt, bárányhús, erdei bogyós gyümölcsök és vadhús.

A fennsíkot évszázadok óta a szél söpri tisztára. Nincsenek fák, csak alacsony cserjék. Ennek következtében nincs termékeny talaj sem, csak köves területek. Semmi sem nyújt védelmet, semmi sincs védve. A szél fütyül a fülünk körül, könnyeket csal a szemünkbe, és minden élőlényt az istállóba és a házba űz.

Amikor a francia kormány a hetvenes években helyszíneket keresett katonai gyakorlatokhoz, hamar eszébe jutott a Larzac. Egy elhagyatott régió, amelynek földbirtokai gyakran már csak a gyermekek és unokák kezében voltak, akik messze, a távoli nagyvárosokban éltek. A helyi gazdák nagy nehezen boldogultak, a roquefort-ipar nagy tejfeldolgozóitól függve.
Így látták a dolgot az akkori tiltakozók.
30 évvel később a független, helyi gazdálkodásról szóló elképzelésük már láthatóvá vált, és a bioboltokban „megvásárolható”. De erről később.

Ahogy az életben lenni szokott, már akkor is voltak olyan gazdák, akik nem voltak hajlandók tolerálni a már meglévő katonai övezet kiterjesztését. Az állami terv szerint az egész Larzac-vidék katonai tiltott övezetté vált volna. A „halál edzőtáborát” („champ d’entraînement pour la mort”) már nem lehetett volna áthajtani, hanem messze kívülről kellett volna „körbe-körbe kanyarogni”.
De ez nem volt a legnagyobb gond; sokkal rosszabb volt annak a felismerése, hogy egy természeti területből háborús övezetet akarnak csinálni.

Mielőtt a La Cavalerie falu lakói és a többi lakos felocsúdhatott volna, Párizs már jelentős területet vásárolt fel, és egy érintetlen élővilág legfőbb tulajdonosává vált. Ám nem annak megőrzése érdekében, hanem azért, hogy háborús övezetté alakítsa át.

1971-ben kezdődött a legendás mozgósítás, a ’68-as mozgalom csóvája. Több százan érkeztek a Larzacra, sátrakban aludtak, felállítottak egy tüntetőfalut és elfoglalták a földet. Addig maradtak, amíg pénzük vagy szabadságuk volt, egyesek pedig addig, amíg az ellenállás meg nem erősödött. Németországban lelkesen részt vettünk a „szabad Larzacért” szervezett tüntetéseken. A kemény mag, a Larzac-ingázók rendszeres tájékoztató esteken hoztak minket naprakészre.
Én magam is ott voltam a közepén, akkoriban Heidelbergben, bár (őszintén szólva) nem igazán tudtam, hol is fekszik valójában a Larzac. Az akkori életkörülmények között Dél-Franciaország egy távoli kalandutazásnak számított.
Azoknak, akik – mint én – követték a történéseket, a sors nyilvánvalóan más terveket szőtt. Így kerültem ide, valószínűleg mint a heidelbergi „Egy szabad Larzacért” kezdeményezés utolsó maradványa.
A larzaci „Egy szabad életért” mottó jegyében évekig forgolódtunk és küszködtünk, hatalmas bizalmat és munkát fektettünk egy önálló létezésbe, és sikerült megtennünk a szabadság felé vezető ugrást ebben a sajátos tájban, amelynek makacs története van.

De nem vagyunk egyedül – hiszen a történet most folytatódik:
a katonai tábor bővítési projektjének 1981-es feladásáig a francia állam 6300 hektár földet vásárolt fel, 12 település területén. Időközben – tíz évnyi küzdelem után – a Larzac-i tüntetők és ellenállók közül sokan letelepedtek, munkát találtak Millau-ban (mint például Michèle Vincent, a városi könyvtár vezetője), társaikkal sajt-szövetkezetet alapítottak (például André Parentie juhsajtja, amely különlegességként kapható a német bioboltokban), vagy akár az európai politikában is karriert építettek (például José Bové).
A tiltakozásban részt vevő parasztokkal és a katonaság által felvásárolt földterületeken házfoglalók (vagy inkább tanyafoglalók) együttesen létrehoztak egy vagyonkezelő társaságot (SCTL). Ez a Védelmi Minisztériummal folytatott kemény küzdelem árán, 30 éves időbeli korlátozással történt. Az eredeti 30 év 2013-ban lejárt, ám a mai napig aktív „larzac-iak” kezdeményezésére meghosszabbították: a show tovább megy, és Larzac továbbra is egyedi példa a fenntartható vidékfejlesztésre.
(Bár ez a paradicsomi kis falu közvetlenül a millau-i high-tech híd mellett fekszik, egy autópálya szeli át, és turisták özönlik el.) A fiatal gazdák bérelhetnek egy gazdaságot, és azt nyugdíjba vonulásukig üzemeltethetik. Ezután az 85 társult tag elnökségével közösen keresnek megoldást a későbbi időszakra. Erre is igyekeznek megoldást találni.

A mozgalomból született második társaság (GFA) célja a területek felvásárlása volt, hogy azokat „az orruk elől elcsípjék” a hadseregtől. Mára már 1 200 hektár földet vásároltak meg, így további gazdáknak nyílik lehetőség arra, hogy a Larzac-on letelepedjenek saját pénzügyi befektetés nélkül, de saját tulajdon nélkül is, mivel minden újonnan megszerzett terület szintén a közösség tulajdonába kerül.

A gazdálkodók többsége mára átállt az ökológiai gazdálkodásra. Az egyesülethez tartozó „Bergers du Larzac” sajtüzemet 1993-ban kerestük fel Hermann Beerrel és Bruno Schilcherrel, ezzel lefektetve a későbbi együttműködés alapjait. Ma ez a sajtüzem a közvetlen szomszédunk.

A Larzac-i élet kissé feledésbe merült, az akkori heidelbergi aktivisták talán nyugdíjba vonultak vagy elvándoroltak.
Ami megmaradt, az egy olyan életmód, amely sikeresen átjutott a 21. századba. A bővítést leállították, a Larzac többi részét a helyiekre és a vitázókra hagyták. A katonai tábor ma európai katonai kiképzőtábor. Néha még mindig lőnek ott, vagy éjszaka felrobbannak a jelzőrakéták. A helyi lakosok, vagyis mi, magában a táborban is részt vehetünk például sportfoglalkozásokon.
Az együttélés jól működik.
Maga a katonai ellenzék projektje mélyen megérintett, mert él, életminőséget és munkahelyeket teremt.
A volt német larzaci aktivisták legtöbbször nem is sejtik, hogy a bioboltban megvásárolt gyümölcsökkel és sajtokkal – amelyek a korábbi mozgalmuk idejéből származnak – még mindig támogatják fiatalkori projektjüket.
Ez a tudat talán néhányunkat elégedetté és boldoggá tesz, és ez is a célja ennek a levélnek, amelyet egy larzaci sajtárus írt.